A Móricz Zsigmond körtér 2. udvara tipikusan az a „rejtett Budapest”, amit az utcáról sosem látsz. Kint a körtéren villamoscsörgés, forgalom, neonfények, bent pedig egy zárt, mégis levegős belső világ, amit szinte teljesen ural a középen álló, óriási vadgesztenyefa. Az a fajta fa, amit nem lehet csak úgy „észrevétlenül elmenni mellette” – vastag, öreg törzzsel, magasba törő ágakkal, amik szinte ráborulnak a körbefutó gangokra.
Tavasszal elsőként a rügyek jelzik, hogy az udvarnak saját ritmusa van: miközben a körtéren még kabátban szaladnak az emberek, odabent már zöldül az élet. Néhány nap, és a vadgesztenye hatalmas lombkoronája árnyékba borítja a belső teret – a fény foltokban szűrődik át, ahogy a nap körbejárja az épületet. A lakók az ablakból vagy a gangról nézik, ahogy a „közös fa” egyszerre dísz, árnyékoló és valamiféle összekötő kapocs a házban élők között.
Nyáron a fa adja az udvar levegőjét: alatta hűvösebb a csend, mint bárhol a környéken. A levelek susogása összekeveredik a távoli villamos hangjával – mintha egy régebbi, lassabb Budapest maradt volna itt bent. Ősszel a vadgesztenye termései koppannak a kövön, a gyerekek gesztenyét gyűjtenek, a felnőttek pedig félig nosztalgiából, félig megszokásból néha lehajolnak egy-egy szép fényes szemért.
Ez a fa nem csak egy növény az udvar közepén – inkább olyan, mint egy nagyon idős lakó, aki mindent látott már: háborút, rendszerváltást, felújítást, költözéseket, gyerekzsivajt, csendes esték százait. A Móricz Zsigmond körtér 2. udvara nélküle csak egy udvar lenne. Vele viszont van egy lelke.
